Amikor nagy csend van egy írónál, egyszerűen csak annyi történik, hogy ír. Az alkotás maga sohasem nyilvános folyamat, nem is közösségi élmény, hanem egy elvonulás. Szokták kérdezni, hogy extrovertáltként hogyan tudok leülni hosszan egyedül.
Ilyenkor csak nevetek, és nem árulom el, mert őrültnek hisznek, hogy valójában ugyanúgy közösségben vagyok, csak képzelt karakterek közé ülök le, és bár én írok, ők küzdenek, szeretnek, szenvednek és formálják a világukat. Ez figyelem belső figyelem, egy hatalmas tér, egy másik univerzum, ami valahol ugyanolyan élő és létező, mint az, amit valóságnak hívunk.
Valójában a valóságban is ugyanúgy a fejünkben élünk, a kis buborékunkban, ami néha találkozik mások buborékjával. Ha már hallottuk egy vita két (több) oldalát, akkor tudjuk, a sokféle nézőpont is akár végtelenül fiktív lehet.
Az írás csendje régen más volt. Kezdő szerzőként még egyes írástechnikai elemek nehézséget okoztak, át kellett gondolni, meg kellett küzdeni velük. Hajdan bejegyzéseket írtam róla, írókkal megvitattuk, szenvedtem, leblokkoltam. Most viszont a tizenhatodik könyvet írva valami mély, végtelen nyugalom van bennem, az évek gyakorlata. Fő problémám nem az, hogyan írjak meg egy szereplőt, egy jelenetet, hanem, hogy a kertemben milyen írós helyeket alakítsak ki, hova süt a nap és hova nem, melyik virágot akarom letüdőzni és melyiket nem.
Béke van, én pedig írok, és nézem a tavaszt. Születőben a regény.
