Mirja titka – Linnethin írása

   Lekapartam egy odaszáradt trágyadarabot az államról, és prüszkölve köptem egyet. Néztem, ahogy a nyálpaca csattanva nekiütközik a szennyvíztől bűzlő pocsolya víztükrének, és kisebb cunamihullámot indít a tócsa melletti fűcsomó felé. Így, trágyalétől bűzösen, csimbókokban a ruhámra tapadó bélsárral együtt borítékoltam a tovafutó batárt, ami kifelé vitt volna a városból, egyenesen a határba, ha nem bukok fel egy nekem rohanó birka miatt az út közepén, egyenesen egy trágyaszállító talicskába.

   De hát már meg se lepődtem a szerencsétlenségemen. Ha létezett volna a pechesek királynője cím, már rég az enyém lenne, talán még szobrot is húztak volna fel, és a főteret is rólam nevezték volna el. Megszoktam, hogy az elmúlt huszonhárom évem így sikerült: majdnem sikerült jó családba születnem, hiszen törvényes gyümölcsoltásból származom, de pechemre szipolyként nem volt jogom az élethez. Majdnem kaptam egyszer rangot és törvényes létet, de idő előtt meghalt anyám vőlegénye, így névtelenül, mágiát elfojtva voltam kénytelen tovább élni a faluban. Majdnem sikerült elérnem a végvárat, de végül a portyázóknak köszönhetően az erdőben kellett bujdosnom, addig, hogy véletlenül átjutottam a hójárók földjére. Majdnem megöltek, és igaz, talán ez volt az egyetlen szerencsés majdnem, bár attól függ, honnan nézzük: így kerültem hónapokra tömlöcbe a hójáróknál, majd kegyelemből lehettem segédinas, aki a legaljább munkákat kaphatta a gyárban. Nincstelen voltam, de hamar felfedezték, hogy az alja munkánál sokkal többre vagyok képes, s így végül kaphattam némi pénzt, és ami még fontosabb volt, kapcsolatokat, híreket, és szaktudást. Megtaláltam a módját annak, hogy hogyan éljek túl, és a kényszerköltözésemet lassanként a magam malmára hajtottam. A gyárban a léghajók alkatrészeit és lőszereket állítottunk elő, és én a büntetésem után is még két teljes évet lehúztam ott, mialatt szinte mindent megtanultam a technológiáról.

Gondoltam, egyszer majd jó lesz.

– A rohadt, szutykos Földanya sava marjon meg! – káromkodtam el magam a távolodó fiákerre fókuszálva, és közben saját arcom helyére a Földanyáét képzeltem, ahogy most szigorúan megdorgál a káromkodásomért. A vállamra vetettem a kis tarsolyomat, ami szintén vizes lett az esés során, és dühösen megindultam gyalog. A tervem tehát majdnem megvalósult, hiszen kiadták az utolsó béremet, kifizettem a szállásomat, és az utolsó garasokat a fuvarra spóroltam, amit pont lekéstem…

   Egészen az utcasarki fogadóig baktattam, a „Kék csizma” névre hallgató koszos kis lyukig, ahol szerencsére ismertem a pultost, és tudtam, hogy kaphatok segítséget.

   Odabenn szalonnapörc és dohányszag keveréke terjengett, és a füsttől olyan súlyos volt a levegő, hogy alig lehetett látni a pultot. Legalább a szagomat kissé elfedte a benti bűz.

   Apró gázlámpák adtak félhomályos világítást, ami annyira volt elég, hogy az itt-ott gubbasztó alakok körvonalait ki tudtam venni, de a sarokban kártyázók már biztosan nem látták rendesen a lapjaikat, de hát nem is kellett, hiszen a lényeg nem is ott folyt, hanem az asztal alatt keringő lapoknál. Odasétáltam a pultnál kisejlő alacsony alakhoz, a púpjáról ebben a félhomályban is könnyen felismerhető volt.

– Hát téged mi az istenátka talált meg? – szólított meg köszöntés helyett, és bár nem mutatta ki, de az orra ösztönösen elfintorodott a szagokra.

– Hosszú… – motyogtam. – De örülök, hogy téged itt talállak, Ille. – a középkorú nő melegen elmosolyodott, mire a tüdőmből halk, megkönnyebbült sóhaj szállt fel. Illére lehetett számítani, de ketten vezették a fogadót, és ha nem ő dolgozott éppen, jobbnak láttam messzire elkerülni. A férje valahogy irtózott tőlem, és ezt három évi itt tartózkodás után már meg is tudtam érteni: valószínűleg a szipolyságom miatt lehetett, hiszen a tájnak itt semmi mágiája nem volt, de az erőnek egy elhalványult, bénult magja még bennem égett. Voltak férfiak, akik egyszerűen iszonyodtak tőlem, és voltak, akik pedig indokolatlanul vonzódtak. Ille férje az előbbibe tartozott.

– Segítséget szeretnék kérni…

– Na, bökd ki, kedvesem. – mosolygás közben kivillant híjas fogsora, de a tekintetéből anyai gondoskodás áradt.

– Szükségem lenne egy tiszta váltásruhára. – nyögtem ki megalázottan.

Ille halkan kuncogott egyet, majd buzgón bólogatott, hogy kövessem. A mosó hátul volt, és időnként akadt itt némi felesleges ruha. Ille odabaktatott egy ládához, amiben mindenféle színes göncök voltak, és egy ideig kutakodott benne, majd kiemelt egy sötétbarna köpenyt, és egy csontokkal teletűzdelt, bő ruhafélét. Furcsa darab volt, de itt-ott láttam már különböző csontokat a hójáróknál, amiket féltve, talizmánként őriztek. Soha nem beszéltek róla, és nyilvános helyen sem láttam ehhez hasonlókat, de néhol, főleg az idősebbek gyakran szorongatták a kezükben, és mellé némán mantráztak valamit.

– Ezeket percek alatt lefejted, aztán viheted. – dobta oda Ille nekem, és már keresett is egy szikét hozzá. – Ember fia meg ne lássa ezeket a vad ereklyéket.

– Csontok… – motyogtam. – Mit jelent?

Ille gyanúsan összeráncolta a szemöldökét, és néhány másodpercig hezitált, mintha nem döntötte volna még el, hogy akar-e válaszolni a kérdésemre.

– Egy ősi, kihalt kultúra jelképei. – felelte csendesen. – A múlt héten járt nálam egy vendég, és itthagyta a nagyanyja örökségét. Elfogadtam, mert alig élünk meg valamiből… ez is közte volt.

– Ezek vallási talizmánok? – kérdeztem fokozott érdeklődéssel, de Ille arca ijedten rándult meg, mint aki már most megbánta a túlzott közvetlenséget.

– Már rég betiltották. Vagdosd le róla, és ezt a göncöt jól rejtsd a kabát alá, mielőtt továbbállsz. – utasította szigorúan, és vissza is ment a pultjába.

   Hamar végeztem, a szutykos ruháimat pedig hideg, lúgos vízbe áztattam. Visszaérve a fogadóba új vendégek érkeztek: egy hosszú köpenyes, csuklyás alak épp lehajtotta fejéről a csuklyát, és morcosan egy kupica pálinkát kért.

– Nem való ez nekem… régen bírtam, de ahogy öregszem, a beleim kifordulnak magukból. – morogta összeszorított szájjal, alig lehetett érteni.

Az elmúlt három évben volt esélyem kiválóan megtanulni a szlenget, és nagyjából értettem a hivatalos nyelvet is. Volt érzékem a nyelvekhez, így még ennek a férfinak is értettem a motyogását, bár nehezen, mert még valami tájszólása is volt.

– Sok a holttest? – kérdezte aggódva a kocsmárosné.

– Rengeteg… – csóválta a fejét. – A nagyrészét elégetik a végeken, a nemesebbeket elhozatják, de még azok is sokan vannak…

– Hosszúra nyúlik a háború… – sóhajtott fel Ille. Én már rég megálltam a pult mellett és a tarsolyommal bíbelődtem, s közben a füleimet úgy hegyeztem, hogy attól féltem, megnő a fülcimpám teteje. Minden elejtett információért szomjaztam, amik a frontról jöttek.

– Azt mondják, már hamarosan véget ér. A múltkor a tábor belülről kezdett el lángolni, és ez jól jött volna nekünk, de visszavertek a mocskok; befecskendeztünk egy kis ragályt, ami jócskán megtizedelhette őket… hamarosan kihalnak mind egy szálig… – a férfi kesernyésen felröhögött, hangja olyan volt, mint a kövön élezett acélpenge csikorgása. A fejembe pumpálódott a vér a kárörvendésétől, és az öklömet idegesen összecsuktam, és a hátam mögé kulcsoltam, nehogy az asztalra találjak csapni vele. – Már csak napok kérdése, legfeljebb pár hét… Én is ennyit bírok ki, de kell hozzá a jó üzemanyag. – rákacsintott Illére, mire az asszony megértően bólintott, és kitöltötte a második pohárka alkoholt is. A férfi egy húzásra felhajtotta, s ekkor vett észre engem.

Szeme érdeklődőn felcsillant, és a székét azonnal közelebb tolta hozzám, és ebből már tudtam is, ő melyik kategóriába tartozik. A vigyorgásában itt-ott higanyszínű pótfog villant, az álla kétnapos borostás volt, a lehelete szilvapálinkától bűzös… de híreket tudott a háborúról, onnan, ahova tartottam, és ez mindent megért. Megtanultam már, hogyan használjam ilyenkor a nőit trükköket, hogy elérjem a céljaimat, még ha gyűlöltem is ezt az egészet. A hójáróknál remekül működött, és hát a cél szentesíti az eszközt…

A helyett, hogy megvártam volna az alpári, pajzán megszólítások valamelyikét, kézbe vettem a beszélgetést.

– Becsülendő az, aki ilyen munkára képes. – bókoltam neki, és tudtam, hogy innentől kezdve a tenyeremből etetem. Mosolyogva közelebb csusszant hozzám, és alkoholgőzös hangon duruzsolni kezdte:

– Maga egy tündéri teremtés, hogy hívják?

– Elonának. – feleltem. Jobbnak láttam álnevet használni, ilyenkor rendszerint ezt a nevet futtattam. Az ötletet az elméletbeli féltestvérem nevéből fűztem tovább, akiről pont azelőtt szereztem tudomást, hogy a portyázókkal összefutottam. – A végre tart?

– Oda biza… a végzetembe. – mondta, és undorodva a pálinkás pohár aljára nézett. – Szükségem lenne egy harmadikra, kedves. – tolta oda Ille elé.

– Ha nem gondolja tolakodónak… én éppen a határba tartok, és pont lekéstem a batárt, gyalog viszont nem érek ki időben… – kezdtem, és a fejem egy picit oldalra billentettem.

– Mégis milyen sürgős dolga lehet egy ifjú hölgynek a végeken?

– A férjem beteg. – hazudtam ösztönösen. – Pár napja kaptam hírt róla, és orvosságot viszek neki. Nagyon örülnék, ha társául szegődhetek az úton. – őszinte alázattal néztem rá, hogy ne érezze tehernek, hanem inkább szívességnek, amit kérek, és ez mindig bevált. Csak el kell hitetni velük, hogy ők mennyire fontosak azzal, hogy segíthetnek a gyengébbeken. Ez még a legmocskosabb férfiaknál is működni szokott, elővarázsolja a mélyen elveszett lovagiasságuk morzsáit.

   A férfi lelkesedése kissé megtört, amint meghallotta, hogy férjes asszony vagyok, de erre is fel voltam készülve. Már gondolkoztam a következő monológon, amivel a következő érzelmi pontra hathatok vele, de akkor megszólalt, és rájöttem, hogy nincs rá szükség.

– Akkor bizony ne késlekedjen. Én csak a front határáig megyek, onnan még jó órányi járásra van az élők tábora. De addig elviszem.

– Köszönöm. Megfizetem tisztességesen – feleltem.

A férfi erre legyintett.

– Fizesse meg a jó társaságával. Nehéz idők járnak mindannyiunkra. A hullaszállítást viszonylag jól megfizetik nekem; az orvosságok viszont drágák, tegye félre a garasokat a férjének. – felelte, és hangulata már sokkal oldottabb volt, s biztosra vettem, hogy nem csak a pálinkától.

RRR

   Mire megérkeztünk, beesteledett, és a határhoz közeledve időnként bizseregni kezdtek az ujjvégeim. Felcsillant a szemem, nem gondoltam, hogy valaha is érezni fogok még ilyesmit. Három éve hagytam el a mágiától átitatott földet, de már előtte is hetekig az északi határhegységben éltem, ahol parányira zsugorodott a mágikus erőm. Bár nem is bántam, hiszen nem tudtam tökéletesen használni. Soha nem tanultam meg… Az anyám egy aranyparti halászfaluban telepedett le, és ott hozott világra, állítólag egy tengeri vihar közepén. A sírásomra viszont mintha a tenger felfigyelt volna, és azonnal csitulni kezdett. Mire megmosdattak, a vihar elült, és ezt anyám is, és a bába is jó jelnek vette. Azt mondták, ilyet az elmúlt száz évben nem láttak, hogy a tenger hallgat egy szipolyra. Eldöntötték, hogy meghamisítják a papírokat, halott babának könyvelnek el, és inkább elrejtenek a faluban, hogy megóvjam a természeti katasztrófáktól. Kicsiként gyakran ücsörögtem a mólón, és játszadoztam a tenger habjaival, amiket én irányíthattam, de mindig csak titokban: amint anyám meglátta, ijedten elrántott, és bevitt a házba. Féltőn óvott a mágiahasználattól, és akkor még nem értettem pontosan, miért. Aztán nagyobbacska lettem, és amint megértettem, tovább költöztünk, a Szép-völgyön is túlra, egy egészen északi hegyi faluba, aminél elhagyatottabb vidéket még sosem láttam.

   Ahogy megláttam a végvárat és a határmenti hegyeket, elöntött egyfajta furcsa, fájdalmas honvágy; a hegycsúcsok azokra emlékeztettek, amiknek a tövében az a kicsi falu feküdt.

   A költözésünk után anyám mindent megtett, hogy elfelejtsem a származásomat, és nem beszéltünk a régebbi életünkről. A mágiámat szigorúan megtiltotta, hogy használjam, bár a táj is olyan élettelen volt, hogy talán csak egy nagyhatalmú mágus lett volna rá képes, hogy varázsoljon. Az egész falunk textilfestésből élt, az anyagokat olcsón adták el a Szépvölgyieknek, így aztán én is ezt a szakmát tanultam ki.

   A szekér egy rántással megállt. Én benyúltam a kabátom alá, hogy a zsebemből kiemeljek két garast, ami csekély fizetség ugyan, de valójában csak ennyim maradt, miután elhagytam a fogadót. Furcsa érzés volt az utolsó érméket is odaadni, tudván, hogy már többé nem lesz rájuk szükségem, mert hazatérek.

Haza… Ugyan, mint jelent a haza?

   Útitársam csak fintorgott egyet a pénzt látva, és tenyerével rázárta az ujjaimat az érmére, jelezve, hogy nem kér belőle. Már majdnem azt hittem róla, hogy egy végtelenül tisztességes, önzetlen ember, de akkor rájöttem, hogy annál sokkal több ideig hagyta meleg tenyerét az én öklömre rákulcsolódni, és hüvelykujja finoman cirógatni kezdte az én ujjaimat.

– Mi lenne, ha még egy kicsivel jobban megajándékoznál a társaságoddal, tündérem? – motyogta abban a furcsa tájszólásban, buja vágytól lángoló tekintettel, és nekem azonnal felfordult a gyomrom az undortól. Körülnéztem: a szürkület magába olvasztotta a sekély völgyet, ami elválasztott a hójáró katonák táborától. Nyugati irányban egy sáncgyűrű határolta, amiről gyanítottam, hogy a holttesteket őrzi, amiért a férfi jött. Keletre pedig mélyzöld fenyvesek sűrűje húzódott, mely áthatolhatatlannak tűnt, igazi vad ragadozók királyságának.

   Inkább a halál, minthogy egy perccel is tovább maradjak ezzel az alakkal. Az ösztöneimre hagyatkoztam, és óvatosan kinyújtottam az ujjaimat: először a mutatóujjam, majd ahogy azt a csuklójánál az ütőeréhez érintettem, megéreztem a felbuzgó mágiát, és melléhelyeztem a középső és a gyűrűsujjamat is. Ez a három már elég volt ahhoz, hogy annyi mágiát fecskendezzen a férfi bőrébe, és a csodával határos módon pár másodperccel később aléltan dőlt hátra a bakon.

   Megijedtem ettől a sok mágiától, de a fickó nem halt meg. Bizonyára a határ túloldalán levő sok mágus hatása miatt van, hogy tudtam varázsolni… a föld egészen idáig kisugározhatja az erejüket.

Több se kellett nekem, azonnal leugrottam a bakról, és a minden egyéb veszélyeket rejtegető sötét erdőbe vetettem magam.

RRR

   Nem mertem a mágusok közelébe menni. Már két napja tengődtem az erdőben, találtam egy apró kis barlangot, ahova behúzódhattam éjszakára. Akárcsak három éve, most is feltaláltam magam, hogy túléljek néhány napot. Az erdőnek egy hasonló részére érkeztem, és megtaláltam az egyik ösvényt, ami elvezetett egy barlanghoz. Akkoriban sokat hallgatóztam, azt rebesgették a határmentiek, hogy valahol egy remete lakik errefelé, de se akkor, se most semmi jelét nem láttam itt emberfiának.

Megfigyeltem őket: a táborban itt-ott égett a tűz, de a három évvel ezelőtti állapotoknak csak töredékét láttam: megfogyatkoztak a sátrak, területek égtek fel, és minden annyira élettelennek tűnt, mint ami felkészült a teljes pusztulásra. Beszívtam a hideg, nyirkos levegőt, és hagytam, hogy a reménytelenség elöntsön.

Miért is akartam hazatérni…?

Újra emlékeztettem magamat: nem vagyok hontalan, vannak gyökereim.

Meg kell találnom a Kékhágóiakat.

   Az apám viselte ezt a nevet. Anyám sosem emlegette, de én a halála után kiolvastam a leveleiből.

Amíg az Aranyparti halászfaluban laktunk, anya időnként levelezett. Hírt adott az érkezésemről, az első lépéseimről, és azt hiszem, apám titokban gondoskodott rólunk. Aztán egyszer csak ennek vége szakadt, én pedig még soha nem láttam édesanyámat annyira szomorúnak. Baljósnak találta a holnapot, és ezért inkább jó messzire költözött, és ha eddig titokban éltünk, hát ezek után egyenesen szellemekké váltunk a külvilág számára. Letelepedtünk abban a hegyaljai zsákfaluban, ahol a tengeri sós levegő olyan erős volt, hogy megmarta a házak kőfalát, és a párától csimbókossá tapadt össze az ember haja. Nem szerettem a helyet, de az édesanyám itt békére lelt. Megismerkedett egy férfival, akivel házasságot terveztek. De tudtam, hogy azt a férfit nem szerette, a szerelme apám iránt lángolt még hosszú évek után is. Egyszer, azt mondta, ő volt a leggyönyörűbb férfi, akivel valaha találkozott. Azt hiszem, csak miattam akart volna egybekelni azzal a falubeli férfival – hogy végre törvényesnek számítsak.

   És akkor jött a járvány. A falu háromnegyede odaveszett néhány hónap alatt, először anyám vőlegénye, aztán pedig ő maga. Az utolsó pillanatig gyógyítani akartam őt, de képtelen voltam rá; a testem épphogy csak saját magam gyógyítására volt képes. Azt hiszem, ha kicsiként többet gyakoroltam volna, talán többre lettem volna képes. De a képességeim cserben hagytak, és ezek után képtelen voltam saját magamat szeretni. Nem maradt semmim se, csak egy üres szoba, a fertőzött tárgyainkkal, és anyám egyetlen személyes holmija: egy fémdoboz a levelekkel.

A levelek, amik még most is ott lapultak a tarsolyom mélyén, és azóta is valami földön túli, távoli reményt adtak.

   A következő nap annyira rossz idő volt, hogy kénytelen voltam lehúzódni, az emberekhez közelebb. Borzongatóan bizsergetett a furcsa déjà-vu érzés: a félelem, hogy a mágiám itt erőre tud kapni és váratlanul kicsaphat, a tény, hogy nincs senkim, aki megvédjen, és persze az éhség, gyerekkorom hű társa. A hójáróknál a gyárban volt rendszeres koszt, de már napok óta nem ettem rendesen.

   Mozgást láttam távol a táborban, egy hórihorgas férfi valamit kicipelt az egyik sátorból. Eljött az idő a cselekvésre, és nekem fogalmam se volt, hogy milyen tervvel álljak elő. Így azt tettem, amit ilyenkor a legtöbbször: rögtönöztem. Körülnéztem, és megláttam a közelben egy nyilat a földbe fúródva: a vörös tollak kitűntek az olvadó fehér hótakaróból. Orbáncfűvel színezték vörösre, pontosan olyan árnyalatú volt, mint amilyenre anyámmal festettük az anyagokat. Ettől olyan erősen csapott meg a honvágy, hogy egy pillanatra éreztem, hogy felszikrázik a mágiám – talán tényleg hazaérkeztem. Talán ennek az egész hazatérés-ötletnek mégiscsak van értelme. Talán most lesz elég bátorságom, hogy a dolgok végére járjak, és megtaláljam a maradék rokonaimat.

   Kiszedtem a földből a nyilat, és magamhoz vettem.

   Ekkor viszont olyasmi történt, amit még soha életemben nem éreztem: a föld alattam vészjóslóan remegni kezdett.

RRR

– Hogy itt? Itt nincs semmiféle Kékhágói… – csóválta a fejét az idős asszony a kapualjban. Az első, szegényes csárda volt a mágusok földjén. Eddig jutottam, mert nem mertem a sereg közelébe menni. A hatalmas földrengés visszazavart az erdőbe. Másnap pedig megkerülve a tábor maradékát útnak indultam, míg el nem értem az egyik határmenti falucskát. Nem is falu volt ez, inkább afféle… megállóhely a vándoroknak.

   Megtörten vettem tudomásul, hogy az idős asszony még csak azt se tudja, kiről van szó. A csuklyám tiszta víz volt, a hajam alatta elázott… napok óta esett az eső. De végül a nénje megkegyelmezett rajtam, látva, hogy hamarosan egy vízi hullához válok hasonlóvá, és behívott.

– Mi a neved?

– Mirja. – feleltem. Ez volt az a nevem, amire anyám keresztelt.

– Mirja. – bólintott, afféle üdvözlésként. – Kapsz kosztot, kvártélyt, de cserébe segíts nekem… A takarítónőm épp tegnap hagyott itt, elkéne egy kis segítség.

– Örömmel – lelkesedtem, és hagytam, hogy a szoba meleg levegője végre átjárjon.

   Egyenesen új emberré születtem egy tál leves és a tűzhely társaságában. Miután befejeztem, a nénje a mosdók felé küldött, hogy melegítsek vizet a dézsákba, hogy elkészítsem a fürdőt a vendégeinek.

Nem árulta el kik jönnek, de hamarosan meghallottam őket: egy egész csapat katona lehetett, legalábbis nem nagyon lehetett más egy férfitársaság. Hangosan vitatkozva érkeztek, de vitázásuk amolyan eszmecsere és ugratás volt, semmi komoly. Hosszú idő óta most először hallottam ennyi csevelyt a saját anyanyelvemen, és zengő férfias hangjukat annyira kellemes volt hallani, hogy észre se vettem, hogy felbuzogott tőle a szipolyvérem.

   Beleöntöttem az utolsó vödör forró vizet is a dézsákba – párhuzamosan kettőt készítettem elő, nem volt egyszerű, de a férfiak átszűrődő hangjai új erőt nyújtottak. Miután befejeztem, jeleztem a nénjének, aki megmutatta a fészkemet az éjszakára: a kemence mellett a kis lyukban, egy állatbőrön ágyazott meg, ami több, mint tökéletes volt.

   Összedörzsöltem a tenyerem örömömben, mire a levegő vibrálni kezdett a tenyerem fölött… szerencsére a nénje már elnézett, így csak én vettem észre, hogy ezek a mágia apró szikrái votlak. Annyira megrémültem, hogy végül előszedtem a táskámból a kesztyűmet, és felhúztam a kezemre.

   Azt viszont nem tudtam megállni, hogy ne hajszoljak még egy kis örömöt. A fürdőhelyiség egyik fala deszkalécekből állt, amik itt-ott engedték az illetlen szempároknak, hogy tanulmányozzák a különböző fürdőző kultúrákat. Egy csapat katonáé pedig, nos, önmagáért beszélt. Olyan hosszú ideje nem volt részem hasonló kalandokban, hogy már el is felejtettem, milyen az: a meleg fürdővíztől kipirult, puha bőr látványa: tökéletesen formás férfifenekek, inas hátak, megfakult, félig begyógyult sebhelyek, izmos combok… meg még ami a lábuk között volt…

   Nyeltem egyet, mert a torkom kiszáradt, de az alhasam tájékán örömtáncot lejtettek a belső idegek. Csupán a látványuktól is kimelegedtem, és olyan erővel éreztem, hogy nő vagyok, mint talán még soha. Bőven elidőztem ott a fal mögött, visszafojtva kuncogtam a vad, nyers férfivicceiken, és csak reméltem, hogy nincs a katonák között mágus, mert úgy éreztem, a sötét kis zugban az egész testem fellobogott a mágiától.

   A kesztyű továbbra is rajtam maradt, mivel a fürdés után én mentem be rendet rakni, míg a katonák asztalhoz ültek, hogy egyenek.

– Nem lesz itt ma gyümölcsoltás, ez nem olyan ház! – hallottam a távolból a nénje szigorú hangját. –Ünnepeljék meg máshogy az örömüket! Néhány jó kupa borral, például…

    Jó hangulatot hoztak, és az én kedvem is úgy meglódult, hogy alig bírtam visszafogni. Annyi hét, hónap megtépázás után végre valami olyasmi történt, aminek tényleg örültem. Fogtam egy kancsó bort a pult tetejéről, és magamtól kivittem az uraknak, de ahogy beléptem a fogadóhelyiségbe, a nénje arca megkövesedett, és heves mozdulatokkal irányított vissza a konyhába.

– Neked meg ki engedte meg, hogy itt lófrálj? – csattant a hangja. Kikapta a kezemből a kancsót, és már fordított is vissza. A katonacsapat lelkesen üdvözölt, láttam, hogy hány tekintet tapadt rám, talán túl sok is, de nem tehettem róla, hihetetlenül élveztem. Kajánul elmosolyodtam, miközben átadtam a kancsót, majd egy gyors lendülettel megfordultam. Hagytam, hogy a szoknyám széle meglibbenjen, és tudtam, hogy a férfiak mind sóvárogva nézik. – Nem megmondtam mi a dolgod, te szerencsétlen? –dorgált tovább, miközben visszasétáltam a helyiségből, és életemben először úgy éreztem, ilyesfajta  szerencsétlennek lenni kifejezetten áldás lenne.

   Nem tartott sokáig.

   A mosdóhelyiségben összeszedegettem a vizes törölközőket, rendbe raktam a dézsákat, és miközben ezt tettem, hallottam, hogy valaki bejön – nem néztem fel, csak mikor már belépett.

A száját nyitva felejtette amikor tekintetünk találkozott, és én sem tudtam magammal mit kezdeni meglepetésemben. Olyan régen nem tartózkodtam férfival kettesben egy helyiségben, hogy teljesen úrrá lett a lányos zavarom. Pedig, én mindig nagyon jól feltaláltam magam, szinte minden helyzetben. De ez a katona – akár mágus, akár igétlen – egyszerűen gyönyörű volt szikár izmos alakjával, borostás, de elegáns állával, és azokkal az íves hennákkal, amik a homlokát és a koponyáját díszítették.

Az igazat megvallva, még soha nem láttam vulkántoroki katonát közelről, de a teremtés csúcsának gondoltam őket.

– Nem látott itt egy réz övcsatot? – kérdezte mélyen zengő basszusán.

   Megfordultam, mert pontosan tudom, hogy hol láttam egy olyan tárgyat: levettem a polcról, ahova feltettem, hogy takarítani tudjak, és odasétáltam, hogy odaadjam neki. Valamiért most hihetetlenül szégyenkezni akartam az iménti kinti jelenésem miatt, de nem tudtam pontosan, hogy azért, amiért úgy kacérkodtam velük, vagy a nénje dorgálása miatt. Tisztes távolságból kinyújtottam a kezem, és hagytam, hogy a katona elvegye tőlem a csatot, és imádkoztam, hogy ne érjen hozzá a csupasz bőrömhöz.

De megtörtént.

   Egyetlen, apró ujjperccel ért hozzám, pont az egyik körmömet súrolta vele. Nem tudtam mit tenni, mert hiába akartam elhúzni a kezem, úgy éreztem, mágnes vonzza hozzá, annyira vágyik az érintésre. Felbuzogott a bensőmben a sóvárgás, éreztem, ahogy a testem be akarja fogadni a férfi energiáját, ahogy elkezd áramolni belém, és én ettől megrészegedve feltöltődöm. A férfi ijedten pillantott le a kezére, de már nem volt ideje rá, hogy bármit is szóljon. A szeme ekkor már elhomályosult, és írisze önkéntelenül befordult, és a lába megrogyott.

– A Földanyára… – kaptam utána, és két karommal utána nyúltam, hogy tompítsam az esést. Épp az utolsó pillanatban sikerült, de a katona ott terült el eszméletlenül a fürdő közepén. Ez irtó veszélyes lesz… legalább tizenöt éve nem használtam rendesen mágiát, és azelőtt is csak annyit, amit ösztönösen megtanultam. Ha ez így folytatódik…

Elöntött a pánik.

RRR

   A nénének azt mondtam, amit szipoly kötelességemnek éreztem: a katona bejött a fürdőbe az övcsatját keresve, de elcsúszott a vizes padlón, és jól beverte a fejét. Igétlen asszonyként ezt nem is firtatta tovább; hátraparancsolt a sufniba amíg két társát odahívatta, hogy vigyék el és fektessék le most azonnal a vitézt.

   A katonák késő éjszakáig mulattak még, és nekem muszáj volt kijátszanom a fogadósékat, hogy híreket szaglásszak ki. Feltűnt a fogadós öreg, fogatlan férje is, és ezt kiváló alkalomnak éreztem, hogy kihasználjam, amíg ezek egymással zsörtölődnek. Megvártam, míg az egyik katonát hívja a természet, és odakinn a pajta falának dőlve elvégzi a dolgát, majd még odakinn elkapva, ártatlan mosolyommal feltettem a kérdést neki:

– Nem ismernek egy bizonyos Kékhágói Delont? – a név kiejtésére a szívem már vadul vert, de ezt maximum a halvány rózsák mutatták csak, ami az arcomra ült. Ez viszont még jól is jött a katona előtt, hogy komolyabban vegyen, mert az arca, nos… azonnal együttérző, mély világfájdalommal telt meg.

– Mint a rossz pénzt… – kuncogta.

   A vér most mégjobban felzubogott az ereimben, úgy éreztem, ennyire közel még sosem jártam az egészhez. Alig vártam, hogy elé álljak, hogy megmondjam neki, ki vagyok, és a hójáróktól szöktem át. Azóta erre a pillanatra várok, amióta kinyomoztam, hogy a Kékhágói család feje Delon gyógyító. Ennek viszont már három éve volt, és féltem, esetleg azóta… hát, sok minden történhetett. A borvirágos arcú katona viszont most olyan szépet mondott, hogy hálából majdnem arcon csókoltam.

Összeszorítottam a két ajkamat, nehogy ilyesmire vetemedjek, és beszívtam a friss, fagytól csípős levegőt:

– Meg kell találnom őt.

A katona pillantása mélyen fürkésző lett, és leplezetlenül végignézett rajtam, a nyakamon, dekoltázsomon, majd kajánul elvigyorodott:

– Ó Delon, de jószagú, független bika… – szívta a fogát, s nekem csak egy pillanattal később esett le a tantusz.

– Jaj, nem, nem, félreérti… – hebegtem, bár lehet, jobb lett volna, ha ráhagyom. Ha egy félreértés visz hamarabb közel hozzá, hát legyen. Zavartan pislogtam, és egy egész seregnyi gondolat cikázott át a fejemben. Azt hiszem, helyre kellett tennem a Kékhágóiakról alkotott gyermeki ártatlan képeimet.

   A katona szerencsére nem firtatta tovább, nem vágott már az esze olyan pengeélesen, de így legalább nem kellet sokat erőlködnöm, hogy kihúzzam belőle a válaszokat.

– Ja, hogy hol van… – vigyorogta még mindig, de már nem törődtem vele. – Hát, már két napja elindult a fővárosba.

   Szent, flancos haditerv! Hát megint itt voltunk… már megint egy hajszálon múlott… Az utolsó élő rokonom, aki a hovatartozás utolsó szikráját jelentette számomra, akinek a nyomát úgy kellett kinyomozni… Két nappal késtem el…

– Ha gondolja, szívesen átadom az üzenetét Delonnak… – folytatta a katona, nekem pedig élénken villant a szemem.

– Mikor találkozik vele?

– Nem tudom, de előbb-utóbb…

Majdnem lekevertem neki egyet, amiért ennyire balga volt. De részeg volt, és erre az egész párbeszédre valószínűleg holnap már nem is fog emlékezni. Ráhagytam, és visszamentem a házba. Új haditerv: katonákkal nem utazom, de valahogy el kell jutnom a fővárosba.

RRR

   Csodával határos volt, hogy végül eljutottam – reggelre érkeztem meg, és meglepetésemre a pirkadattal nem a nap korongját, hanem egy hatalmas méretű, hójárók által készített léghajógömböt találtam a város felett lebegni. A gyomromba éles görcs nyillalt a kétségbeeséstől, hogy elkéstem: az ellenség az éj leple alatt elfoglalta a várost… egy ekkora szerkezetbe egy osztagnyi ember biztosan belefért. A hójárók magasfokú technológiájával, cselszövéseivel könnyen elfoglalhajták a palotát…

   De a fuvarosom ennél sokkal optimistább volt, szerinte ezzel semmi baj nincs, hiszen nézzem csak meg, a hajnali baglyok ibolyaszínben repkedtek, és a köd párája is kékes-zöldes illatú… Rám vigyorgott, és újfent odakínálta nekem a szárított gombás zacskóját. Ezen a ponton hálásan megköszöntem a segítségét, és leugrottam a bricskáról.

   Életemben először láttam meg a fővárost. A zsúfolt, pezsgő nyüzsgés beleivódott minden porcikámba,

a sok színes népség, piaci áru, díszes erkélyek, elegáns boltívek, szépséges ruhák… mézes-delíriumos hangulatba kerültem tőle én is. Bár furcsálltam, hogy az emberek itt ennyire zizegnek, kavarognak, mint egy frissen feltörő forrás, s néhol már-már zaklatottá válnak, és úgy sutyorognak össze. Aztán néhány óra elteltével már mindent megértettem: intrikákról és trónvitákról pletykáltak, egy lehetséges jövőbeli szipolylázadásról, összeesküvésekről, és volt, aki Kilgram király vesztét is megjósolta…

Te jó egek, hogy mibe kerültem! Talán tényleg elkéstem…

   Bárhogy füleltem, féltestvérem nevét sehol sem hallottam meg, se katonákat, se gyógyítókat nem találtam, akiket megkérdezhettem volna.

   De éreztem, tudtam, hogy jó úton járok.

   Az Aranysün fogadóban szálltam meg erre az éjszakára, egyszerűen útba esett, és a tulajdonos se nézett ki, amiért nőként egyedül utazom. A környéken szaladgált egy belevaló kölyök, és hirtelen ötlettől vezérelve félrehívtam: felajánlottam neki a maradék garasomat a hójáróktól, ha ír nekem egy levelet és elviszi az üzenetet Kékhágói Delonnak a palotába – az egészen csak egy egészen kicsit lepődött meg, de rábólintott. Mi több, borzalmasan megörült az idegen pénznemnek, mert ilyet még sosem látott.

   Ezek után már nem volt más dolgom, mint várni, és ez egy olyan tevékenység volt, amiben nagyon jó voltam.

RRR

   Épp lebukóban volt a nap, mikor ismét kidugtam az orrom az utcára.

   A tarsolyom kidudorodott a levelektől, amiket délután egyesével végigolvastam – nem értettem mindent, de bizonyos szavak kivételével el tudtam olvasni őket. A bensőmet átjárta a felfokozott hangulat, hogy hamarosan találkozhatok a féltestvéremmel.

   Befordultam egy nemesi ház mellett egy szűkebb utcába, ami már egyenesen a palota falához vezetett, és a sarkán volt egy kis fali szökőkút – ezt még a megérkezésemkor láttam meg, és mondván, hogy semmit nem ismerek itt, ezt a helyet jelöltem ki, hogy itt fogok várni rá. De fogalmam se volt róla, hogy eljön-e. Hogy az üzenet célba ért-e… hogy ki tud-e szabadulni a palotából ilyen időben… a városban viharos állapotok uralkodtak, és én egyszerre örültem neki, de féltem is tőle. A kesztyűs kezemet szorosan összedörzsöltem, hogy felmelegítsem a tenyeremet – amióta elindultam a határról, mindig rajtam volt; nem akartam egy újabb szerencsétlen esetet, előbb hozzá kellett szoknom, hogy a saját mágiám itt sokkal nagyobb, mint korábban bármikor.

   Az est szép lassan szállt le, és valahonnan friss sült illatát hozta a szél – már a vacsorához készülődtek, de most kivételesen, nekem semmi étvágyam nem volt az izgatottságtól. Fogalmam se volt, hogy mire számítsak.  

Hangokat hallottam az utca felől, valaki egy bizonyos Saslikot keresett – hogy kutyára, vagy emberre gondoltak-e azt meg nem mondtam volna, de egyszer csak egy magas, izmos alkatú katona fordult be a sarkon.

Kuncognom kellett a név hallatán, hogy ez egy ilyen jóvágású férfi megszólítása volt.

   A férfi zavartan összeráncolta a homlokát, amikor rám nézett. Tekintetében élénk, kíváncsi fény villant, és úgy tűnt, mint aki egy pillanatig el is felejtette, hogy miért szaladt be ebbe az utcába. Beszippantottam az ajkam, hogy elfojtsam a nevetésemet, de alighanem egy kicsit hallott belőle, és egyetlen hosszú másodpercig fürkészőn néztük egymást, mintha a tekintetből ki lehetne olvasni, hogy mégis mit keres erre a másik.

   Aztán ismét felharsantak a kiáltások, és ő fogta magát, és bevetődött egy sötét sikátorba, majd eltűnt.

   A várva várt találkozóm alanya nem jelent meg. Vártam egy órát, talán kettőt, de senki emberfia nem tűnt fel, és a csalódottság olyan újult erővel tört rám, hogy nem tudtam már két lábon megállni.

Visszabotorkáltam hát a fogadóba. Az aranysün cégér már messziről látszódott az utcán, ahogy megcsillant az utcai lámpás fényében. Sűrű köd kezdett el letelepedni a városra, szinte minden lépéssel egyre átláthatatlanabb felhőbe vonódtunk, és a felhőnek valahol fura, kámforos illata volt.

Beléptem a fogadóba, és csak egy pohár vizet akartam kikérni, mielőtt ágyba vetődök. A legolcsóbb szállásra futotta, meg egy vacsorára, mert útközben eladtam az egyik talizmánt, amit a hójáróktól átloptam. A többi persze még a táskám mélyén lapult.

   Odabent meglepően nagy hahotázás fogadott, egy csapat férfi – ruhájuk vegyes volt, nem jöttem rá, kik lehetnek – ült körbe egy asztalt az egyik oldalt, s egy másik csapat a másikat. Néhány további idült alkoholista is lézengett erre-arra, de olyan is akadt, aki a pultnak támasztotta a fejét, vagy épp a sarokba dőlt ki. Ezutóbbi egy fáradt bárd volt, ölében a hangszerével pengetett valami egyszerű dallamot, mintha altatódalt játszana magának. A pultos néne somolyogva bólintott üdvözlésként, amikor beléptem, majd amikor vizet kértem tőle, odasúgta a fülembe, hogy átpakolja a szobámat a fogadó másik szárnyába, mert gyümölcsoltás lesz az éjjel, és ott nyugodtabban alhatok.

Összepréseltem az ajkaimat, és némán bólintottam.

   Nem tudtam, még mi hiányzott.

   Legurítottam azt a pohár vizet, aminek részben poshadt kútszaga, részben pedig vizezett boríze volt, és vettem egy mély levegőt. Elhatároztam, hogy az utolsó szikráig keresni fogom, ha már idáig eljöttem, nem pazarolhatok el több időt rá. Határozott lépésekkel elindultam az egyik csoport katona felé. Volt, aki már messziről kiszúrt, de amikor odaértem hozzájuk, mindegyik egyenesen rám villantotta érdeklődő tekintetét – volt bennük tűz, buja izgatottság, kíváncsiság… egyik-másik tényleg jóvágású volt, de volt, amelyiknek hiányzott az egyik karja, füle, vagy épp az egyik a szeme, amit fekete bőrdarabbal ragasztott le. Nehézkesen vettem a levegőt, és a tenyerem a hirtelen megugrott izgalomtól annyira elkezdett izzadni, hogy azt hittem, mindjárt lecsúszik a kezemről.

Kifújtam, majd újból vettem egy mély levegőt, és megpróbáltam a leghatározottabb hangomon megszólalni.

– Nem látták Kékhágói Delont?

A mágusok egytől egyig megmosolyogtak, de olyan is akadt, akinek egyenesen kirobbant a nevetése.

– Gyümölcsoltásra jelentkeznél nála, kedves? – vigyorogta az, amelyiknek hiányzott az egyik füle. Ő ült hozzám a legközelebb, és úgy tűnt, ő volt a kis csapat önjelölt szóvivője.

Céklavörösre gyúlt az arcom, részben a szégyentől, részben a dühtől. Fogalmam se volt miért gondoltam, hogy az itteni katonák másmilyenek lesznek, mint a határvidékiek, vagy épp a hójárók… Piszkosul felbosszantott, de nem mutattam ki egy szikráját sem – ebben kivételesen jó voltam – mereven elemeltem róla a tekintetemet, és elnéztem egy távoli sarokba.

Hátráltam egy fél lépést, de az egyik – amelyik közelebb állt hozzám – ekkor felállt, és odalépett elém.

– Ha megmondja a kedves, hogy ki keresi, szólunk neki. – búgta, és a lehelletéből olcsó bor gőzölgött.

– Elona. – feleltem összeszűkült szemmel.

– Elona, ha? – harsant fel egy határozott bariton a hátam mögött.

   Megdermedtem az ércesen zengő hangra, de nem csak én, hanem az asztal körül ülők is. Láttam, hogy mindenki a hátam mögötti idegenre néz, és egyik-másik férfi lopva felém is pillant, majd vissza.

   A megérzés, ami a markába kerített, elemésztő volt. Lassan, mint aki karót nyelt, megfordultam, és majdnem kirohantam meglepetésemben a helyiségből. Egyszerre volt idegen, és mégis ismerős a férfi. Idegen, hisz soha életemben nem láttam őt; ismeretlenek voltak arcának nemes vonásai, és a vállára leomló, hosszú, hófehér haja. De mégis ismerősnek hatott, mert ahogy belenéztem abba a mélyen fürkésző szempárba, egy pillanatra mintha saját magamat láttam volna benne.

Magasságos Földanya…

– Delon, és Elona! – csapta össze két kezét nevetve a félfülű mágus, és úgy elvigyorodott, mint egy kamaszgyerek. – Milyen pompás véletlen!

– Roppant véletlen… – ismételte halkan, gyanakvóan, lélegzetét visszafojtva a velem szemben álló férfi.

   Én megszólalni se bírtam, annyira megdöbbentem. Egyáltalán nem így képzeltem el… se őt, se a találkozást. Az álnevet pedig nem lett volna szabad használnom, de egy pillanatra elfelejtettem, hogy hol vagyok, mert túlságosan megszoktam, és a hójáróknál ez nem volt kockázatos. Ott már csak azért is szerettem ezt a nevet, mert ezen keresztül egy láthatatlan összeköttetést éreztem a névvel, akihez tartozhatok.

– Aaa…a nevem Mirja… – dadogtam. – Az Elona csak álnév. Nincs semmit jelentősége. – éreztem, hogy rózsás pír kúszik az arcomra. Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben.

Ekkor mögötte betoppant még egy férfi az ajtón, akire szintén nem számítottam. Az a szikár katona volt a térről, akivel nemsokkal ezelőtt találkoztam, akit Sasliknak neveztek a társai.

Ennél már nem is lehetne kínosabb…

– Hát itt vagy, jó öreg Delon. – szökkent oda hozzá jókedvűen. – Már mindenhol kerestelek.

– Nem csappan a népszerűséged, Delon. – szemtelenkedett tovább a félfülű. – Csaknem te is gyümölcsoltásra jelentkeznél valakihez, Saslik?

– Elég legyen! – csendesítette le Delon határozottan, és egy csapásra olyan fegyelem lett, hogy egy gyertya sercegését is meg lehetett volna hallani. Engem még egyszer árgus szemekkel végigmért, majd egy futó pillantást vetett Saslikra is, aztán intett a fejével.

– Kövessetek.

   Köpenye maga mögött suhogott, ahogy elindult a lépcsőn felfelé, és úgy tűnt, nagyon is tisztában van azzal, melyik szobába mehet be, és melyikbe nem. Talán eredetileg tényleg gyümölcsoltásra jött volna…?

– Erre. – mondta, és megvárta, míg én belépek a szobába, majd Saslik előtt kitette a tenyerét. – Te itt vársz.

   Egyszerű fogadószoba volt, sötét, egyszerű bútorokkal, de volt egy furcsaság benne: az ágy előtt valami fából készült, szíjakkal felszerelt pad állt, vagy micsoda… soha életemben nem láttam még ehhez hasonlót, de semmi jó nem sugárzott belőle. Delon nem zavartatta magát túlságosan, velem szembe fordult a szobában, és tisztes távolságból megállva most is végigmért.

Láttam, hogy gondolkodik, kételkedik, válaszokat keres. A szemünk hasonlóságát neki is észre kellett vennie, az valószínűleg feltűnt volna bárkinek, aki közelebbről megnéz minket. De azon kívül… teljesen megértettem az aggályokat.

– Szóval, ki vele… ki küldött? – hangja továbbra is követelődző volt.

– Senki… – feleltem elhalón.

Erre ő közelebb lépett hozzám, és olyan közelről nézett a szemembe, hogy meg tudtam volna számolni a sűrű szemöldökén a szőrszálakat.

– Miért hinném el? Nincstelen vándor vagy, most láttak itt először, furcsa tájszólásban beszélsz, és egy olyan álnévvel kacérkodtál, amit az én nevemből vettél… – szavai erősen koppantak a szoba visszhangos falain, hangja szinte fenyegetővé vált, de valahogy mégse tudtam megrémülni. Féltem, de nem rémülve féltem… tekintete a gyanakvás mögött hitet sugárzott, és ettől valami lassú megnyugvás kezdett úrrá lenni rajtam. – Szóval, mesélj, ki küldött.

Nyeltem egy nagyot.

– Sen-ki. – ismételtem, torkomban megrekedt a szó a benn szorongó apró gombóctól. Idegesen felnyitottam a tarsolyomat, és elővettem a leveleket, mind a hatot. Megsárgult-barnult, egyikük még meg is égett kicsit, de az eredetiek voltak, egyszerűen megírva, pecsét nélkül… amit természetesen direkt küldtek el anélkül. – Ezeket az apám küldte az anyámnak. Nem hazudok… nyugodtan megkínozhat, akkor is ezt fogom mondani. – valahogy sikerült megtalálni a hangomat, pedig azt hittem, már teljesen elvesztettem önmagam. De ahogy ezt kimondtam, olyan nehéz kő esett le a szívemről, hogy képes lettem volna elemelkedni a földtől.

A felé nyújtott leveleket nem vette el, szeme figyelmeztetőn villant, és sürgetőn annyit mondott:

– Add ide a kesztyűdet.

– Tessék? – pislogtam.

– A kesztyűt. Nem fogok meg olyan papírt, amit csak kesztyűben érintesz, ne nézz hülyének.

   El is szégyelltem magam a parancsoló hangra, pedig eszembe se jutott ilyesmi… Sebtében levettem a kezemről a kesztyűt, és gyorsan ökölbe szorítottam az ujjaim végét, nehogy csúf vége legyen az első családi megbeszélésünknek. Ő valahogy két ujját belebújtatta a  kisméretű kesztyűbe, és a kezébe fogva a leveleket, odavitte a szoba falának tolt asztalhoz, majd letette rá. Kihajtotta az első lapot, és láttam, ahogy az arcizmai összerándulnak a kézírás láttán, majd ahogy olvasni kezdte, a kesztyűs kezével ügyetlenül bajlódott a levéllel, míg végül dühösen lerázta magáról a kesztyűt, és puszta kézzel hozzá nyúlt.

Mielőtt tovább olvasta volna, rám pillantott. Én pislogni se mertem.

– Ez az apám írása. – mondta.

Nagyot nyeltem, a szám kiszáradt.

– I… igen? – ennyit sikerült kibökni, mert a hangom elcsuklott, a levegőm megakadt valahol a torkomnál.

Delon vissza pillantott a levélre. Elolvasott egy újabb sort.

Az arca egy pilanatra mintha elérzékenyült volna, nem tudtam, hogy vajon attól, hogy a saját apja írását forgatja, vagy valami mástól.

Idegesen harapdáltam a szám szélét, és éreztem, hogy belül elönt a forróság, a mágiám összepréselődött egy apró gombócba valahol a torkom és a gyomrom között, és most idegesen liftezett fel-alá, amitől úgy éreztem, bármelyik pillanatban kiterítem a gyomrom tartalmát.

A teljes levelet képes volt végigolvasni némán, újra fel- felpillantva, és mire a végére ért, már nem tudtam, hogy jót reméljek-e, vagy rosszat. Az arcvonásai nem változtak semmit.

Értetlenül makogott valamit, majd a kezéhez vette a következőt, aztán belepillantott a harmadikba, a negyedikbe, és az összes többibe is, csakhogy meggyőződjön róla, mind ugyanattól az embertől származik.

– Ki vagy te? – kérdezte halkan, mint aki még mindig nem éri az egészet.

– A féltestvéred. – suttogtam, attól félve, hogy ezzel esetleg magamra haragítom. De ennek semmi jelét nem mutatta. Alig láthatóan bólintott, arcán nem tükröződött semmi érzelem.

Furcsán éreztem magam.

– Hol voltál egészen idáig? – tett fel egy újabb kérdést, mint aki keresi a kapaszkodókat a ködben. Nem küldött el, és ezt jó jelnek vettem. Féltem, hogy rám ront, dühös lesz, megtagad, de Delon nagyon meglepő módon inkább érdeklődőnek tűnt. Meglepettnek, de érdeklődőnek.

Éreztem, hogy a tartásom oldódik, az eddig befeszített izmok lassan engednek.

– Az utóbbi három évben a hójárók birodalmában… azelőtt egy szürke hegyi faluban, ahova Aranypartról költöztünk, ahol születtem… – feleltem, de a hangom teljesen elerőtlenedett, mintha többévnyi fáradtság most egyszerre kezdené nyomni a vállamat.

Delon szeme gyanakvón villant, ahogy a hójárókat említettem, de szinte rögtön el is ült, ahogy a szemembe nézett. Éreztem, hogy bízik bennem… óvatosan, de megpróbál bízni.

Kérdezett tovább, és én válaszoltam neki. Rövid, lényegre törő kérdésekkel, és én ugyanilyen tömören feleltem, még arra is, miért titkolták el a születésem, és ezek után azon már meg se lepődött, hogy bevallottam, hogy szipoly voltam. Utánam az özönvíz, ha ezután meghalok, büszkén teszem.

– Nem tudtam, hogy megszülettél. – halkult el a hangja, s egy pillanatra olyan bensőségesen nézett rám, mintha tényleg családtagként tekintene. Küszködött, nagyon furcsa volt látni azt az embert, aki egy perccel ezelőtt még harsányan, és határozottan egy egész csapatot vigyázzba parancsolt, most alig bír megszólalni.

   Szerettem volna odamenni hozzá, megérinteni, és megölelni… de nem tettem. Azt hiszem, még sok időnek el kell telnie, mire egyszer csak idáig eljutunk.

   Ekkor valaki kopogtatni kezdett az ajtón, kissé türelmetlenül, és odakintről beszédet hallottam. Nem volt időm magamhoz térni, mert meghallottam a kint várakozó katona hangját, amint a sietős dolgára emlékezteti.

– Gyere be, Saslik. – legyintett, és mire a férfi belépett, Delon már összefűzte a levélcsomagot pontosan olyan rendbe, ahogyan átadtam neki. Ránézett, majd annyit kérdezett:

– Látsz bármi ismerőset ezen a lányon?

Saslik meghökkent egy pillanatra, de hamarosan apró mosolyra görbült a szája sarka. Vigyázba vágta magát, és büszkén harsogta a választ.

– Teljes mértékben, uram.

– Fejtsd ki kicsit… – kérlelte Delon kíváncsiskodva.

– Egy jó órája láttam először, ahogy a Jégbarlangiak szökőkútja előtt várakozik. El nem tudnám felejteni, még ha akarnám sem.

Saslik szavaira enyhén elpirultam, mert úgy éreztem, ez már nem Delonnak, hanem inkább nekem szól. Talán mégiscsak akadnak lovagiasabb férfiak is a katonák közt…

A gyógyító reményvesztetten legyintett egyet, majd megköszörülte a torkát.

– Hagyjuk is… Miért kerestél?

Saslik folytatta a parancsszerű regélést:

– A léghajó körül teljes a felfordulás, Hijend őrjöngve magyaráz valamit, Alean gróf és Medve parancsnok pedig értetlenül nyivákolnak, mint a veszett kutyák. Valami történt, de senki sem érti a másikat…

A gyógyító előre lépett egyet. Elegáns mozdulattal felemelte a kezét, és somolyogva rám pillantott.

– Akkor talán legjobb lenne, ha egy tolmácsot küldenénk nekik, hogy rendezzék a nézeteltéréseiket. – rám kacsintott, majd szigorúan a férfira nézett: – Kísérd el a hölgyet, Saslik. Odavezeted, és vissza is hozod. El nem mozdulsz mellőle, vagy különben… – nem fejezte be, de a szeme egyetlen villanásából is tudni lehetett, mire gondol.

Saslik vigyorogva szalutált, látszott rajta, hogy tetszik neki a feladat. Még egyszer gyanúsan végigjáratta a tekintetét Delonon és rajtam, mintha csak elfelejtett volna valamit felfedezni, de nem tűnt fel neki semmi sem. Én ezen jót mosolyogtam, és egy pillanatra úgy éreztem, folyékonnyá olvaszt a boldogság. Mielőtt elindultam volna kifele, a levelekért nyúltam, de Delon magához húzta őket.

– Ezeket egyelőre elkobzom… holnap visszatérünk rá. – Sokat sejtetően mosolygott rám, majd Saslikra pillantva elhúzta a mutatóujját a torka előtt. A katona ismételten szalutált, és megvárta, amíg a gyógyító köpenyét méltóságteljesen maga mögött suhogtatva kivonul a szobából.