Pirkadó remények – K. Rebeka írása

A Független Királyságok 1. éve, Áldás hava

Ha azt hiszed, hogy minden történet boldogan ér véget, akkor nem éltél még eleget ahhoz, hogy tudd az igazságot. Az igazság az, hogy nincs boldog befejezés. Csak a remény egy jobb végben.

*

A frissen foltozott tetőn gubbasztott. Veszélyes tett volt, főleg ilyen közel a pirkadathoz. Bárki megláthatta volna. De ő sosem félt attól, hogy lebukik. Ez volt annyira izgalmas az egészben. A lebukás lehetősége.

Megrázta a fejét. Koncentrálnia kellett. Amíg nincs minden gyilkos a föld alatt, vagy legalábbis a tenger mélyén, addig nem nyugodhatott. Már több, mint egy év telt el Kilgram király bukása óta. Már több, mint egy éve nem látta a testvérét. És ez idő alatt még mindig az a hír járta, hogy a Vérmágusok egy része életben maradt és újakat próbáltak kitanítani erre a veszélyes mágiára.

Roan átugrott az egyik tetőről a másikra. Úgy szárnyalt, akár egy madár. Egy nap sem telt el úgy, hogy ne edzett volna. Muszáj volt rendben tartania a testét, amikor az elméje túlságosan sötét vizekre evezett. Mindig is egyedül volt, ezt jól tudta. Ámbár más volt ezt tudni és érezni.

Újra ugrott egyet, de megcsúszott a lába. Próbált kapaszkodót találni a ház cserepeiben, mindezt sikertelenül. Kicsúszott a kezéből az irányítás. Amikor a háta a földön puffant, felnyögött. Hirtelen levegőt sem kapott. Köhögve fordult az oldalára.

– Ez fájt – jegyezte meg rekedten.

Taps törte meg a szűk kis út csendjét. Roan a furulyája után kapott. Még mindig túl csúnya hangszer volt, de számára a legjobb fegyver.

– Ne fáradj! – süvítette a levegőbe a hang. Roan megdermedt. Túl ismerős volt. – Kelj fel és ne hemperegj a koszban!

Megforgatta a szemeit. Felkelt és leporolta magát. Körbenézett, de sehol sem látta a hanghoz tartozó alakot.

– Itt vagyok – suttogta hirtelen egy hang a füle mellett. Roan megfordult és egy nagyon fess Delonnal találta szembe magát. Az öltözéke kifogástalan volt, mint mindig. Jégkék és feszes, akárcsak a viselője.

Roan összepréselte az ajkait és nem szólt egy árva szót sem, csak eltette a furulyát és beletúrt kusza hajába.

– Vonzó férfi válik majd belőled – mondta végig nézve rajta a mágus.

– Férfi vagyok – felelte dacosan. Delon halványan elmosolyodott. Olyan volt, akár egy kígyó mosolya, már, ha a kígyók tudnának mosolyogni. Nos, biztosan így néznének ki.

– Ugyan! – legyintett. – Egy fiú vagy, aki átver és kijátszik mindenkit maga körül.

– Mintha te nem ezt tennéd – vágott vissza. – Az orránál fogva vezetted a hercegeket.

– Makacsok, mind a ketten. Muszáj volt valakinek vigyáznia rájuk. – mondta tűnődve a mágus. – Nehogy valami butaságot műveljenek. – nézett a szemeibe élesen. – Bár bevallom, a fiatalabb mellett kudarcot vallottam, de nem is fűztem hozzá sok reményt.

Egyszerűen nem volt fogás rajta. Delon értett ahhoz, hogy jól forgassa a szavakat. Pontosan ilyen ember illett az udvarba. Sármos, éles eszű, megnyerő, cseles. Az intrika híve.

Viszont rossz emberrel kezdett. Roan felkészült az egykori királyság szövevényes terepeire. Hiszen a titkok és játszmák sosem múlnak el, csak sokkalta rosszabbak lesznek. Az apja kitanította erre is, mint számtalan másra. Rianna harcos volt, igazi vad szívű leány. Ám Roan egy túlélő volt. Benne megmaradt mindaz, ami a lányból hiányzott. Talán így egészítették ki egymást mindig is.

– Mit akarsz? – szúrta oda Delonnak. Hiszen ez volt a legfontosabb kérdés, nem?

– Átvertél – felelte a mágus rezzenéstelenül, már-már sértetten.

– Megtörténik – vont vállat Roan. Valahol büszke volt magára. Igazából ez is sodorta őt bajba.

– Velem nem – nézett a mágus komolyan a szemeibe.

Volt valami megmagyarázhatatlan vonzerő Delonban. A hófehér haja, az okos szemei, a gyönyörű arca, az erős teste és a csodás ruhái. Ezek mind hozzáadtak ahhoz a képességhez, amit sehol sem lehetett tanulni vagy megvenni: Hogyan legyünk igazán önmagunk. Ugyanis Delon mindig önmagát adta. Hol a jó, hol a rossz verziót. Sosem hazudott, ellenben Roannel, aki még saját magának is képes volt tévképzeteket kreálni.

Szerette Finonát. Teljes szívéből, egészen kiskora óta. Vonzotta a nőiessége, az éles esze, a bája, a kedvessége. Úgy epekedett utána, mint méhecske a virág után. Finoman, lágyan, szenvedélyesen. De ott volt Delon. Egy erős, tapasztalt férfi. Mi volt ez vajon? Vágy? Fellángolás?

– Segítettél a nővérednek, hogy megszökhessen a herceggel. Ostoba döntés volt. – lépett közelebb a férfi.

– Szóval most mi lesz? – hátrált Roan. – Erdon elé rángatsz?

Delon újra sunyin elmosolyodott az orra alatt.

Sosem lehet tudni, hogy mi lesz a következő lépése. – jutottak eszébe a nővére szavai.

– Okos fiú vagy te, Anro. Majd csak kitalálunk valamit.

– Ne! – szólt hirtelen Roan. – Ne nevezz így!

– Miért? Tán nem ez a neved? – mutatott hazug érdeklődést Delon. – A nővéred tudott erről? Vagy túlságosan lefoglalta, hogy belehabarodjon a hercegbe? – szegezte neki a kérdéseket. – Bár érthető. Fiatal, életerős szipoly. Vonzza a veszély, a mágia. Főleg az, ami Kartalban van.

– Ne beszélj így róla! – vicsorgott a fiú.

– Zavar? – kuncogott Delon. – Végülis… Ő mindig is erősebb volt, mint te, igaz? Nem csoda, hogy Ras parancsnok őt hozta el és nem téged. Sosem élted volna túl a háborút nélküle.

És Roan ekkor értette meg. Delon provokálta. Okot keresett, hogy elfoghassa, hogy kedvére szórakozhasson vele. Hiszen csak egyetlen rosszabb dolog van egy sebzett férfinál: Egy becsapott mágus.

– Gyere velem – mondta a férfi.

– Miért?

– Nem kérés volt, Roan – mondta keményebb hangon. – Ne bosszants fel! Csak mutatni akarok valamit.

– Nem bízok benned.

– Helyes. Legalább a te életösztöneid jók.

Roant bosszantotta Delon lekezelő stílusa. Ez az arrogancia. Ez a felfújt hólyag! Mégis, valamiért a lábai követték a fehér hajú mágus útját.

*

Roan figyelte Delont. Minden egyes lépését. A tartása tökéletes volt. Úgy járt és kelt az utcákon, mintha ő maga lenne a király. Delon viszont sosem tekintett így magára, legalábbis Roan azt gondolta, hogy a férfi szeretett megmaradni a saját szerepében. Egy Gyógyítónak, aki bármit megtenne azért, amit akar. Talán most is ez történik.

– Egy ideje már figyeltelek – szólalt meg hosszas hallgatás után a férfi. A fiú nem nézett rá. – Magányos vagy, mióta Rianna elment és keresel valamit.

– Mindenki keres valamit – válaszolta félvállról.

– Azt hiszem én tudok segíteni.

Roan megtorpant. Nem tetszett ez neki. Delon sosem a jótékonykodásáról volt híres.

– Mire gondolsz? – nézett a férfire, aki szintén megállt a kietlen utcán. Az ég kezdett tisztává válni, ahogy feljött a Nap.

Delon szomorúan elmosolyodott.

– Kövess! – mondta és újra elindult. Roan nem tehetett mást, követte.

Egy kis idő után elértek a kikötőbe. A víz még mindig érezte a mágiát és megakarta fojtani a mágusokat. Roan nem is akart túl közel menni a macskaköves part széléhez.

– Jól figyelj! – mondta neki a férfi.

– Mégis mire? – kérdezte értetlenül Roan.

Delon megfogta Roan arcát. Azonnal elektromosság futott végig benne, ahogy megérezte a férfi érintését a bőrén. De nem tudott sokáig ezzel foglalkozni, ugyanis a férfi maga felé fordította és hirtelen megcsókolta.

Roan először elakart húzódni a hirtelen sokktól, viszont Delon nem engedte. Erősebben csókolta, egészen addig, míg Roan akaratereje is feladta a harcot. A mágus csókja olyan volt, mint először. Gyengéd, játékos. Közelebb bújt hozzá és lassabban csókolta. Delon végig húzta a kezét Roan mellkasán, amíg meg nem találták az ujjai a tarkóját, majd a haját.

Aztán megérzett valamit a lába körül. Lenézett és csak ámulva figyelte, ahogy a tenger vize felcsordogált alulról és a lábaik között lebzselt. Úgy ringott, mintha táncolt volna.

– Egy ideje kísérleteztem már – mondta a férfi. – Persze, nem így – tette hozzá nevetve. – Azt hiszem a tenger nem bánt minket, ha boldogságot érzékel.

– Ez… A Tűzisten szerelmére Delon! – csattant fel Roan elvörösödve. – Komolyan, Rianna megfertőzött a szeretet erejével?

– Szerintem nem butaság, amit tanítani akart nekünk – válaszolta komolyan Delon. – Csak fogalmam sem volt, hogy a férfi mágiával hogyan lehetne ezt elérni.

– Meggyógyította az egész országot – motyogta Roan. Delon felemelte a fiú fejét az állánál fogva.

– Megsértettél és kihasználtál. Soha senki nem volt még erre képes. – mondta a férfi komolyan, aztán elmosolyodott. – Szerinted működne?

– Mégis micsoda? – ráncolta a homlokát Roan.

– Hát ez – felelte a férfi és újra megcsókolta őt.

Roan alig kapott levegőt, ám visszacsókolt. Nem jutott szavakhoz.

– Nem bízok benned – válaszolta végül rekedten.

– Hazudsz – kuncogott Delon.

– Nem lehet.

– Együtt olyan dolgokat érhetünk el, amik talán túlmutatnak a nővéreden is.

– Miért vagy olyan biztos ebben? – kérdezte a fiú.

– Mert ismerlek, Szépvölgyi Roan. Sokkal több van benned, mint amit mutatsz – nézett a férfi a szemeibe. – Sokkal több vagy egy szipoly árnyékánál.

– Mi vagyok? – kérdezte Roan szinte epekedve.

– Egy új remény.