Érdekes dolog az idő megélése. Nekem akkor szokott gyorsan telni, ha nagyon sok szellemi dolgom van, vagy amikor épp padlón vagyok, mert olyankor dupla annyit olvasok, mint szoktam.
Ez amúgy egy egész jó adaptív megküzdési mód, ajánlom mindenkinek. Nagyon érdekes, hogy ilyenkor teljesen más típusú műveket veszek elő, nem érdekel látókörtágítás, más kultúra, új szellemi kaland, hanem a régi könyveket kapom elő újra, vagy olyanokat, amikről tudom, hogy örömforrás lesz. Mint ahogy az ember gyertyát gyújt, miközben várja, hogy elmúljon a sötétség, én is kivárom, amíg jobbra fordul a világ. Talán ezért is értem meg olyan jól a saját olvasóimat, akik néha csak egy meleg kuckóra vágynak, egy világra, amiben el lehet merülni és reményt ad. Amikor írok, bizonyos értelemben ugyanígy egyfajta ösztönös mentálhigénés erősítést végzek, mint amikor egy művészetterápiás foglalkozást tartok.
Ez most csak eszembe jutott, mert valaki kérdezte, hogy miért nem írok a nehézségekről neten. Egyszerű, aki ismer, az úgyis tudja, épp mi van (mikor nincs valami?), aki meg nem ismer, azt meg miért érdekelné? Nekem ugye a netkorszak csak egy másodlagos világ, gyerekkoromban nem volt az életem szerves része, és teljesen jól tudok teaházba járni másokkal megvilágosító beszélgetésekre, vagy elmerengeni a léten egy gőzfürdőben, vagy (épp ma) összeszerelni a hintaszéket anélkül, hogy ennek digitális lábnyoma lenne. Nem is értem ezt a vágyat, hogy mindent osszunk meg a neten.
Mindenestre, ha padlón vagytok, olvassatok, ez nagyon jól erősíti a lelki immunrendszert.
No, de mi történt 2024-ben?
Elsőre az jutott eszembe, hogy semmi, és keresgéltem a blogbejegyzéseimet (de alig blogoltam), aztán meg feltúrtam a naplómat (de alig írtam bele), végül rájöttem, hogy ja, persze, nem értem rá, mert vagy olvastam, vagy valamin nagyon dolgoztam.
Az év első felében befejeztem a szerkesztőképzés új tananyagának kidolgozását. Változik a kor, válzotnak az olvasói szokások és ezzel – főleg a szerkesztőknek – lépést kell tartani. Most megvan az új tananyag, és ez piszkosul nagy szellemi munka volt, lényegében minden zsáner minden (szerintem) fontosabb szerkesztői témáját felvázoltam, beszéltem róla, átadtam a tudásom egy részét. Imádtam csinálni. Most öt évig van egy jól működő anyag, utána újra meg kell újítani, annyira gyors most a változás a zsánerirodalomban.
Szellemi téren másik nagy kihívás volt A háború titka megírása és a sorozat lezárása. Az eredeti koncepcióm az volt, hogy nem térnek vissza a főhősök a határról, hanem a titkok kiderülnek, megismerik az ellenséget és kialkudnak egy tárgyalási helyzetet. Ám az előzó kötet végén a Delonos kisregény és Roan zárónovellája kinyitott egy kaput, ez már a felnőtt kötetet és a politikai intrikákat készítette elő, és egy kissé túl jól tette, sokkal jobban felkeltette a kíváncsiságot, mint vártam. Már annyira ösztönből írok erős horgokat, meg függővégeket, hogy írás közben nem tudatosult, csak amikor láttam az olvasói visszajelzéseket, akkor jöttem rá, hogy puff, túl nagy betekintést nyújtottam abba, ami a fejemben van.
Így ott álltam a dramaturgiai dilemmával, ám azzal is, hogy az utolsó kötetben nem válthatok korcsoportot, sem hangulatot, így egy nagyon összetett gondolkozást igényelt, hogyan egyensúlyozzak a határon, hogy lehetőleg minél többet össze tudjak fonni az ellentétes elemek közül. Élmény volt ezt megoldani, de az ezért kemény lavírozás volt.
Nagyon érdekes, hogy a saját személyes véleményem is előjött. Tudom, páran elvárták a szokásos „boldogan éltek és uralkodtak” véget, de szerintem fiatalok ne ugorjanak agyatlanul bele végleges dolgokba, másrészt nem egy 17-19 éves főhős párosnak kell megoldani azt a világot, amit a felnőttek több évtizedes munkával elszúrtak. A fiatalság kiváló felrázó erővel bír, mert őszinték, de ettől még nem kell parentifikálni őket. Az életben is az az egészséges, ha a felnőttek oldják meg az összetett, nehéz helyzeteket, és én szeretem, ha a könyveimben igenis előkerülnek a bajban a kompetens felnőttek. Vulkántorok politikai stabilitásával majd ők foglalkoznak egy új sorozatban vagy kötetben.
Ami az évben nem sikerült, az, hogy nem készült el a gyerekkönyvem második része. Egyszerűen nem találtam meg azt a hangot. Cserébe viszont több új meseötletem támadt, és ez kissé bezavart az írásba. Szintén nem kezdtem el a második regényt sem, de most új írói környezetet állítottam be, és ez valószínűleg így kényelmesebb lesz.
Szintén nem tudtam eleget foglalkozni a mentálhigiénés iránnyal. Nagyon szeretek emberekkel foglalkozni, és év elején még egy-két művészetterápiás alkalmat megtartottam, meg pár life coachingot, de aztán nem találtam meg a terápiás szoba csipogóját, amivel be tudok jutni, öhm, igen, ez valahol nagyon vicces… De most már megvan…
Idén szervezettebb leszek, íróknak már meg van hirdetve a havi önismereti klub. Nagyon szomorú mennyien gátolják saját magukat, és remélem, ez segít egy kicsit az új gondolatok beáramlásában. (Nyáron pedig lesz általános önismereti tábor bárkinek, de erről majd később mesélek, ha megvan a helyszín.)
Most már sokaktól kapom a kérdés, mi lesz a következő könyv. Arra jöttem rá, hogy nem működik a korábbi munkamódszerem, hogy leülök és elejétől végéig megírok egy regényt. Egyszerűen, mert tél van, és néha nincs hangulatom, vagy agyam leülni valami nehezebb, bonyolultabb dologhoz. Így úgy döntöttem, mindenféléket egyszerre írok, és mire bárminek leadási határideje lesz (ami ugye a legjobb múzsa :)), egy rakás irománnyal félig kész leszek.
Majd a következő évösszefoglalóban elmesélem, hogyan működött ez a kalandor módszer…
